A folyó, amin mind átkelünk
A görög mítoszok szerint öt folyó kanyarog az alvilág kapujánál. Közülük az egyik az Akherón – a fájdalom vize, ahol a lelkek megmossák magukról a földi élet súlyát, mielőtt továbblépnek. A parton Kharón, a csendes révész vár, aki nem ítélkezik, nem kérdez, csak átkísér. Ezen a folyón egyszer mind átkelünk.
A történet elsőre a halálról szól, de valójában az élet legmélyebb törvényét meséli el: hogy két világ közt nem lehet átkelni veszteség nélkül. Hogy minden újjászületés előtt van egy pillanat, amikor a régi énünk meghal, és csak a bátorság, a bizalom és a kíséret tarthat minket a víz fölött.
A lélek útjáról mesélnek – arról, hogy az életünkben újra meg újra elérünk egy-egy ponthoz, ahol a régi már nem működik, nem ad több örömöt és fejlődést, de az új még nem látszik.
Ilyen folyón való átkelést jelent minden veszteség, elengedés, sorsforduló. Amikor széthullik, amit biztonságosnak hittünk, és a lelkünk csak sodródik – egyszerre félve és remélve. Ilyenkor nem megoldásra, hanem kísérésre van szükség. Valakire, aki nem ad tanácsot, csak ott marad velünk, amíg megtanulunk bízni a gondviselésben és önmagunkban.
A régi világban a révésznek fizetség járt: egy apró érme, az obolus, hogy a lélek biztosan átkelhessen. Ez emlékeztet bennünket arra, hogy minden változásnak ára van. El kell engednünk valamit – egy kapcsolatot, vagyont, munkahelyet -legfőképp azt, akik voltunk. Az új életünk ára: a régi életünk; a biztonságból, a megszokásból mindig fel kell adni valamit, hogy tovább léphessünk.
A folyó nem akar elpusztítani, csak előkészíteni az új életre.
Senki sem léphet át egy új életszakaszba anélkül, hogy ne engedne el valamit a régi világból.
A születés és a halál ugyanannak az érmének a két oldala – mindkettő az élet egy-egy aspektusa.
A biztonságot a bizonytalanságban az adja, hogy még ha nem is tudod, mégsem vagy egyedül. Hiszen nem lehet egyedül megszületni. Ahogy a gyermek sem érkezhet e világba az anya vajúdása nélkül, úgy a korszakváltó lélek sem kelhet át új életszakaszba újjászületési fájdalmak - félelem, szorongás, kilátástalanság-érzés és krízis - nélkül. A lélek sötét éjszakájaként is emlegetik, felfogható életközepi válságként is, azonban valami sokkal fontosabb történik. Az élet 180 fokos fordulatot vesz Veled és meg kell tanulnod egy új értékrend szerint élni.
A csecsemő számára az anyaméhen kívül rideg és ismeretlen a világ. A dúla / a bába végig ott van a kritikus időszakban. Nem a gyermek választja, azonban bízhat benne és a tapasztalatában.
A korszakváltás kétségteli időszaka alatt és az új identitás első bizonytalan próbálkozásakor is ott van valaki, aki egy biztos pont. Egy kísérő: a "lélekbába".
A születéshez és a korszakváltáshoz is mindig kapunk kísérőt. Nem választjuk, hanem felismerjük. Egy embert, aki meghallgat. Egy jelet, ami reményt ad. Egy bátorító hangot, ami azt suttogja:
"Nem vége(d) van, csak átkelsz."
A lélekbába nem teszi meg helyetted, amit neked kell. Azonban ott van, amíg megtalálod a saját ritmusod. Tartja a teret, és hisz benned akkor is, amikor Te feladnád. Ez az a jelenlét, ami a krízisből beavatást, a veszteségből újjászületést formál. S, ha készen állsz, úgy tűnik el, ahogy érkezett - nincs már rá szükséged.
A kínai bölcselet szerint az ember életében ötször hal meg és születik újjá. Ezek a "kis halálok" nem a testet érintik, hanem a lelket. Minden nagy váltás, minden krízis ilyen küszöbhelyzet. Ilyenkor a legtöbben azt hisszük, bajban vagyunk, pedig valójában születünk. És mint minden születésnél, most is lesz veszteség, lesz fájdalom, de a túloldalon új élet vár.
A kísérés művészete éppen ebben rejlik: megtanulni nem elkerülni, hanem átmenni a folyón. Nem egyedül, hanem kísérve.
Mert bár az út a miénk, az erő, hogy továbbmenjünk, gyakran más ember jelenlétéből születik meg.
Minden krízis egy beavatás. Megtanít elengedni, bízni, észrevenni, hogy nem vagyunk egyedül. És amikor egyszer csak újra partot érünk, már nem ugyanazok vagyunk, akik elindultunk – de épp ez benne az ajándék.
Ne add fel!
A túlpart már közel van.
