Amikor az árnyék fényként mutatkozik be

Voltál már úgy, hogy valakihez vonzódtál – de közben valami elhalványult benned? Hittél, követtél, vagy épp te adtál, segítettél, hitted, hogy tudod a megoldást… és közben valami mégis elcsúszott. Zavart éreztél, de nem tudtad, honnan ered. Kérdések jöttek, amikre nem volt válasz. Talán ismerős lesz, amit olvasol – talán rólad is szól. 

Tanmese

Volt egyszer egy vándor, Arion, aki magát a világosság küldöttének tartotta. Nem mondta ezt nyíltan – az alázat nyelvét beszélte –, de mondatai között gyakran átsuhant egy különös tartás, egy rejtett különlegesség: mintha ő már megérkezett volna, míg mások még csak keresik az utat.

Az emberek – fáradt szívű, igazságra szomjas lelkek – gyülekeztek köré. A dombtetőn, a régi fák alatt tartott összejöveteleken Arion tanított. Mély hangja, fényben fürdő tekintete, a nyugalma, a kiterített szentírások, az égi látomásokról szőtt meséi mind olyanok voltak, mint hajnalpír egy szürke világ felett.
– "A mennyek országa már elérkezett" – mondta egy este. – "De csak azok látják meg, akik kilépnek a személyiség rabságából."
A követők hallgatták, mint a forrás csobogását, és sokan könnyeztek. Mégsem minden szívben lakozott nyugalom. Mira egyike volt azoknak, akik mélyen hittek a fényben – de nem tudott vakon hinni annak, aki magát fénynek mondta.

Egy délután, mikor egy új követő, Eli próbált kérdést feltenni Arionnak – arról, hogy mit kezdjen a szívében lévő haraggal –, ő csak ennyit mondott:
– "A harag az ego játéka. Engedd el, testvér."
De Eli nem tudta csak úgy elengedni.
– "De hogyan, ha nem hallgatsz meg, hogy mi fáj?" – kérdezte remegő hangon.
Csend lett. Arion egy pillanatra elnémult, aztán mosolyogva válaszolt:
– "A sötétség hangos. A fény nem vitatkozik. Menj ki az erdőbe, és figyeld a fákat."
Páran lehajtották a fejüket. Eli elment és nem jött vissza többé.

Egy másik estén Mira maga is megkockáztatott egy kérdést.
– "Arion… sosem kérdezed meg, hogyan vagyunk. És megfigyeltem, hogy sosem kérsz bocsánatot. A tanításaid szépek, de néha… ridegnek érzem őket. Mintha nem is lennél velünk igazán, - csak fölöttünk."
Arion pillantása elsötétült. A válasza mégis türelmes volt – de túl sima:
– "A személyesség a dualitás játéka. A valódi együttérzés nem kérdez, csak van."

Mira nem szólt többet azon az estén. De a mellkasában valami megmozdult – valami nehéz, amit már nem lehetett egyszerűen "egós ellenállásnak" nevezni. A követők lassan változtak. A kör, amely egykor élő volt, hierarchiává vált. Voltak a "belsők", akik szinte sugárzó tekintettel nézték Ariont. És voltak, akik már nem mertek kérdezni. Nem akartak "alacsony rezgésű"-ek lenni.

Egy lány, Elen, egy este megszólalt:
– "Arion, ma nem tudtam érezni a fényt. Üres voltam. Mintha valami becsukódott volna bennem."
Arion mosolygott:
– "Ez csak a személyiség halála. A valódi ébredés előjele." 
Elen bólintott. De később, mikor egyedül maradt, megremegett. Nem tudta eldönteni, hogy valóban halad… vagy épp elveszíti önmagát.

Egy este Leor, régi társa, odament hozzá. Nem tanítani akart. Csak kérdezni:
– "Arion, valamit nem értek és zavart érzek. Azt mondtad, Isten bennünk van. Most azt látom, hogy egyedül benned keresik."
Arion fáradtan sóhajtott:
– "Nem kértem, hogy kövessenek."
– "De nem is állítottad meg őket." – felelte Leor.
Ebben a mondatban ott volt minden.

A valódi törés csendesen érkezett. Arion víziója – egy templom, ami nem kőből, hanem közösségből, fényből épül – nem valósult meg. A kunyhók felépültek, a szertartások elindultak, de a nevetés elmaradt. A szemekből áhítat sugárzott, de eltűnt a játék. A gyerekek halkabbak lettek. A kérdések is.
Egy hajnalon Arion kiment a tóhoz. Leült a víz mellé. Nem meditált. Nem figyelte meg a gondolatait. Nem mantrázott. Csak ott volt. És először nem tanítóként. Nem fényként. Nem kiválasztottként. Csak emberként. Könnyek jöttek. És nem volt bennük értelmezés. Nem "tisztulás" volt. Nem "lelki kiürülés". Csak fájdalom. Megbánás. Kérdés. És valami csendes, mély sóvárgás: a valódi kapcsolódás iránt.

Másnap, mikor visszatért a tűzhöz, Mira ott ült. Mellette egy kanna víz.
– "Éhes vagy?" – kérdezte egyszerűen.
Arion bólintott. És nem mondott többet. Nem kérdezte, mit tanult. Nem kérte, hogy értse meg. Csak együtt főztek.

Ettől a naptól kezdve a kör újra életté vált. Nem volt tanítás. Csak figyelem. Nem volt követés. Csak részvétel. Nem volt különleges senki – de mindenki fontos volt. És ott, ahol az emberek végre egymás mellé ültek – nem alá, nem fölé – újra megszületett valami: A valódi jelenlét. Nem egy eszme. Nem egy rendszer.

Hanem a testvériség.

*Az írás utal a grandiózus és a spirituális nárcizmus jelenségére. Nem feltétlen diagnosztikus és kóros szinten, de mint mintázat. Ennek hatásaira és jelenlétére egyre több helyen egyéni és rendszer szinteken is rá lehet látni. A felismerést követheti önismereti transzformatív folyamat. Semmiképp sem egyéni és megértés alapon, hanem szakemberrel folytatott vezetett folyamatban remélhető a személyiségváltozás.  Ha magadon vagy környezetedben felismerni véled a ráutaló jeleket - tettes, akár áldozat szerepben, - akkor az ennek az árnyénak egy aspektusát mutatja. Sosem késő felismerni, elindulni Önmagadhoz.

Ha beszélgetnél, jelentkezz az alábbi űrlapon: