Bárcsak úgy szeretne, ahogy én őt!

Valentin-nap mindig jó apropó arra, hogy elgondolkodjunk, ki hogyan érzi jól magát egy kapcsolatban. Hogyan kapcsolódunk a másikhoz, mennyi közelségre vagy térre vágyunk, és mire van szükségünk ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat. Mi kell ahhoz, hogy ne csak ez a nap, hanem a többi is szép legyen.

 Természetes dolog, ha azt szeretnéd, bárcsak a másik ugyanúgy szeretne, mint Te - ugyanúgy keresné a kapcsolatot, ugyanúgy mutatná ki az érzéseit. És az is rendben van, ha arra vágysz, hogy a másik több teret hagyjon, kevesebbet követeljen, és hagyja, hogy önmagad maradhass.

Gyakran azt hisszük, hogy a szeretetnek egyetlen formája van, és ha a másik nem úgy viselkedik, akkor valami baj van. Valójában ez a dinamika a legtermészetesebb polaritások egyike:
az egyik fél a közelségből nyeri a biztonságot, a másik a térből. Mindkettő ugyanazt a célt szolgálja: a saját belső egyensúly megtalálását. 
Ha felismerjük ezt, a félelmek és félreértések nagy része eltűnik, és a kapcsolat más, egészséges minőséget nyerhet.

Carl Jung (pszichiáter, pszichológus ) szerint ezek nem hibák, hanem minták. Mindannyian megtanultuk valahol, hogy hogyan legyünk biztonságban: egyesek a közelségben, mások a távolságban. Ezek a minták nem ítélendők, sokkal inkább iránymutatók, amik megmutatják, hol kell dolgoznunk a saját belső stabilitásunkon. 

Amikor van belső tartásunk, nem függünk teljesen a másiktól, és nem is menekülünk tőle. Van bennünk egy pont, ahová mindig vissza tudunk térni önmagunkhoz, függetlenül a másik mozgásától.

A szeretet valódi ereje ebből születik. Akkor válik élővé és kiegyensúlyozottá, ha önmagunkkal való kapcsolatunk stabil, ha elfogadjuk saját érzéseinket, határainkat és szükségleteinket. Nem a közelség vagy a távolság teszi erőssé a szeretetet, hanem az, hogy mindkét fél tud önmagával is kapcsolatban lenni. 

Ha a megtanulunk önmagunkkal is jelen lenni, érezzük, hogy a szeretet nem követel, nem ragaszkodik, nem kérkedik, nem féltékenykedik és nem is bizonygat. Egyszerűen jelen van.

A polaritás felismerése felszabadító. Ha megértjük, hogy az egyik fél közelebb húzódik, a másik hátrébb lép, és mindketten saját belső biztonságukat keresik, eltűnik a hibáztatás és a frusztráció. Mindketten ugyanannak az energiának a részei, mindketten arra törekszenek, hogy megtalálják a saját egyensúlyukat. Az egyik fél kapaszkodik, a másik határokat húz, és ebben a táncban mindkettőnek megvan a szerepe.

"De szeretni csak szabadon lehet.
Egyenlő méltósággal.
Külön világ, szemben külön világgal.
Az eggyé olvadásuk: csoda, ünnep.
És nincs embernek emberen hatalma.
És semmi nincsen, amit követelhet."
Reményik Sándor 

Ez a szeretet nem ragaszkodó, nem követelőző, nem nyomasztó. Akkor működik, ha önmagunk lehetünk benne. Akkor válik igazán szabaddá, ha mindkét fél megtanulja szeretni önmagát, elfogadni saját igényeit és tiszteletben tartani a másikét. Akkor a kapcsolat nem stresszforrás, hanem tér arra, hogy a szeretet szabadon áramoljon.

Így nem csak a Valentin-nap lehet meghitt, hanem minden nap. Hisz a kapcsolat nem az ajándékoktól, a nagy gesztusoktól lesz erős, hanem hogy megtanuljuk értékelni, és engedni a szeretetet. Engedni, hogy jelen legyen, ahogy van. 

Bárcsak szerethetnénk úgy, ahogyan tudunk, és bárcsak hagynánk a másikat szeretni úgy, ahogy neki a legjobb! Így jelenhet meg a valódi biztonság és a valódi öröm a kapcsolatokban.

Köszönöm, hogy elolvastad. Ha elindulnál ezen az úton, ahol a szeret-nem szeret dinamika helyett az önazonosságodat élheted, írj bátran!